Jel 3,1–6
Hét levél egy-egy gyülekezethez; Jézus Krisztus szavai. Ő „jár” a gyülekezetek között – mindegyiket látja, tud a cselekedeteiről, és mindegyikhez van szava. A mi gyülekezeteink, vagy mi magunk is, akárhol tartunk a hitben, van szava hozzánk. A legrosszabb állapotban lévőt, a leginkább lehanyatlottat is hívja megtérésre, talpra akarja állítani. Ez tart meg minket.
Hét korszak, ezen belül a „szárdiszi” korszak az, amely a reformációval kezdődött el.
Szárdisz = maradék. Kétféle maradék van: akik „még vannak”, fogyóban, és akik „már vannak”, mert Isten megszólította, felemelte, és az Ő munkája az, hogy nemcsak éppen hogy vannak, hanem növekedni is tudnak.
A szárdiszi gyülekezet fogyó, még éppen meglévő gyülekezet volt. A város története is ezt mutatta, és amilyen „ágban” (leszálló) volt a város, olyan volt a gyülekezet is. Nem tűnt ki (mint a hegyen épített város), beleolvadt a környezetébe. Emiatt nem is üldözték, nem történt vele semmi. De Jézus fel akarja kelteni ebből az állapotból.
A reformáció is olyan időben indult el, amikor az egyház (nem beolvadt, hanem) összeolvadt a világgal. Jézus Krisztus fel akarta kelteni – előhívni a „maradékot”, aki azért volt maradék, mert komolyan vette Isten igazságosságát, hatalmát, és komolyan kereste a kegyelmet, és jó helyen kereste: az igében. – Mindig Krisztus járt a gyülekezetek között, így Ő gondoskodott addig is arról, hogy legyen ilyen „maradék”.
Szárdisz hanyatló város volt, az emlékeiből élt – mi nem élhetünk abból, még a reformáció emlékeiből sem. Nemcsak egy adott gyülekezethez és nemcsak egy kor egyházához szól Jézus, hanem hozzánk is. Mi is ilyen vagy olyan (még meglévő vagy már meglévő) maradék vagyunk. Aki „még hívő”, az esetleg arra emlékszik vissza, hogy milyen csodálatos volt a megtérése, de nem látja, hogy Isten őt ma is vezetné, megáldaná. Nem úgy teszi a cselekedeteit, hogy „Istenem, megyek, mert Te küldtél el erre, Te adtad az erőt”, a saját erejével, eszével próbál elérni dolgokat, hívő maradni. Ezek azok a cselekedetek, amelyek „nem teljesek Isten előtt”. Aki „már hívő”, az felkelt ebből az állapotból, mert hallgatott Jézusra. „Erősíti a halófélben lévőket”: azokat a hívőket, akik beolvadva élnek, vagy afelé tartanak.
„Emlékezz, hogyan kaptad és hallottad; tartsd meg, térj meg” – arra emlékezz, hogy Istentől kaptad, hogy Jézus Krisztus szólított meg téged is. Az a hit, amit akkor kaptál, most is működhet – ha megtérsz: ha újra Őrá hallgatsz, ha megteszed, amit mond, nem a saját erőddel próbálkozol, hanem rábízod magad. Van-e olyan ígérete, ami felett átsiklottunk, nem éltünk vele? Parancsa, amit nem mertünk megtenni? Esetleg kételkedtünk abban, hogy az az ige ránk vonatkozik? Most azt mondja: bízd rá magad arra az ígéretre is, engedelmeskedj annak a parancsnak is – ez a cselekedet lesz „Isten előtt teljes”.
„Nem tudod, melyik órában jövök el” – az sem, aki alszik, és az sem, aki vigyáz és követi Jézust. De azoknak „úgy jön el, mint a tolvaj”: kellemetlen, bajt okoz az eljövetelével, aki követi, annak pedig úgy, mint az ő Ura, akit vár.
„Akik nem fertőztették meg a ruháikat”: azt, ami meg lett mosva a Bárány vérében, megőrizték tisztán. Jártak benne, munkálkodtak benne; ez a ruha így marad meg tisztán. Meg lehet maradni éber hívőként a „halófélben” lévő egyházban, gyülekezetben is.
Hogyan lehet ébreszteni? Bizonyságtétellel: Istennek engedelmesen élek; ezt látni fogják körülöttem, és lesz alkalom elmondani is. Ha így tudok élni, és tűrni azt, ami ezzel jár (üldözést), az győzelem. „Vallást teszek annak nevéről Atyám előtt…” – arról, aki maga is vallást tesz Jézusról. „Annak nevét nem törlöm ki az élet könyvéből” – aki nem tesz vallást, hanem megtagadja, azét kitörli! Ezért szól nekünk is, hogy vigyázzunk, és ezért bíz ránk másokat, hogy ébresszünk.
„Aki győz, örökségül nyer mindent, és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem.” Jel 21,7